„A POSZT hatalmas lehetőség mindannyiunk számára, hogy megismerjük egymást”

Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes művész, harminchét évig volt a Madách Színház társulatának tagja. Legtöbben alighanem az Abigél Zsuzsanna testvéreként ismerhetik, de Nyinától Opheliáig, Desdemonától Lady Milfordig a színházi irodalom számos női főszerepét játszotta el.

Milyen emlékek kötik Pécshez?

Pécs nagy szerelmem, hiszen amikor odaérkezem, mindig ugyanaz a mediterrán városkép fogad, mint Szegeden, amit szintén nagyon szeretek… Korábban sokszor jártam ott, mivel a Madách Színház társulata gyakran játszott Pécsett. Ezeket a vendégjátékokat mi is nagyon szerettük, ekkor volt időnk és lehetőségünk arra, hogy leüljünk és beszélgessünk kicsit, és ne csak rohanjunk, mint Budapesten.

Piros Ildikó (fotó: Szabados Zsuzsanna)

2014-ben férje, Huszti Péter volt a fesztivál díszvendége, és önt is sokat lehetett ott vele látni.

Két évvel ezelőtt szinte végig lent voltam. Remek előadásokat láttam, és a későbbi győztest, az Opera ultimát nézve életemben szinte először éreztem azt, hogy bárcsak én is ott állnék velük a színpadon… Az Opera ultimába úgy ágyazták bele a politikai szatírát, hogy közben az egész előadás élvezhető maradt.

Mit vár az idei fesztiváltól?

Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy felkértek díszvendégnek, és mivel nagyon érdekel a szakmám, egy pillanatig sem haboztam, hogy elvállalom-e. Még a nyolcvanas évek elején fogadtam meg magamnak, hogy addig foglalkozom majd színházzal, amíg meg tudom ugrani ugyanazt a magasságot, mint korábban (vagy még magasabbat), valamint amíg megmarad a kíváncsiságom – szerencsére még mindig nagyon kíváncsi vagyok.

Az utóbbi időben sok vita folyt arról, hogy milyen legyen a POSZT, és hogy mi Magyarország elsőszámú színházi fesztiváljának a feladata. Mit gondol a POSZT jelentőségéről?

piros_edes_fiaim_ki.jpg
(A fotón az Édes fiaim egyik jelenetében Piros Ildikó és Huszti Péter látható.)

Úgy élnek a színházak és a színházi emberek, hogy nincsenek tisztában azzal, mit csinálnak a többiek. A POSZT hatalmas lehetőség mindannyiunk számára, hogy a fesztivál ideje alatt megismerjük egymást, lássuk, ki hol tart, és megismerjük a legújabb színházi generációt.

Az előbb említett Opera ultimában az aktuálpolitikai vonal is erősen jelen volt. Mennyire kell aktuálisnak lenniük a színházi előadásoknak – és mennyire lehetnek azok?

William Shakespeare mindent megírt az emberekről, személyiségükről és lelkükről – ha egy az egyben játsszuk el, akkor is áthallásosak a darabjai. Sokkal nemesebbek ezek az anyagok annál, mintsem hogy szájbarágósan, kifordítva adják elő őket. Félre ne értsen, azt nagyon szeretem, amikor például a térrel és idővel játszva, jelmezként modern ruhákat használva állítanak színpadra mondjuk egy Shakespeare-darabot.

A színpadi ordenáréság és trágárság viszont zavar – lehet, hogy konzervatív vagyok, de ezzel a baráti körömben mindenki ugyanígy van –, és úgy gondolom, hogy a mai világban a színházat, amelynek pozíciója épp olyan fajsúlyos az életben, mint egy prédikátoré a szószéken, vagy egy tanáré a katedrán, nem szabad az utca szintje alá vinni.

Milyen előadásokra ül be szívesen nézőként?

Az utóbbi időben legtöbbször operára és balettre viszem az unokáimat – de bármit szívesen megnézek. Csak az a problémám, hogy ha valamivel nagyon nem értek egyet, színészként akkor sem tehetem meg a kollégáimmal azt, hogy felállok és kimegyek.

Ön szerint meddig terjed a színészek felelőssége egy elkészült előadás kapcsán?

Nem szeretem azt a fajta színészt, aki csak odaáll, és várja, hogy a rendező mindent megmondjon neki. Én, főleg amikor fiatal voltam, sokszor jártam a saját utamat: olyan színésznek tartom magam, aki, amikor bemegy tízkor a próbára, folyamatosan próbálja érvényesíteni a saját ötleteit is – még akkor is, ha tudom, hogy ez olykor nyűg a rendezőknek, bár szerencsére a legtöbbször hagytak számomra teret.

Nagy fájdalmam ugyanakkor az, hogy nagyon kevés rendezővel dolgoztam együtt a pályám során, többekre kíváncsi lettem volna. Sajnálom, hogy ilyen zárt módon zajlott a pályafutásom nagy része – harminchét évig voltam a Madách társulatának a tagja.

Férjével, Huszti Péterrel számos alkalommal játszottak együtt – milyen a munkakapcsolatuk?

Sohasem tanulunk együtt, mindig külön szobában készülünk a saját szerepeinkre, akkor is, ha egy előadásban játszunk. Nem szabad összekeverni a magánéletet és a munkát, és a színház mindkettőnk számára szent. Tiszteletben tartjuk egymás feladatait, és ez csak úgy működhet, ha mindezt intelligensen kezeljük.

Pár éve egy kétszereplős előadásban, a Kései találkozásban láttam együtt önöket – arra is külön készültek a próbákon kívül?



kesei_puskel_kis.JPG
(A fotón Piros Ildikó és Huszti Péter látható a Kései találkozásban. A fotó Puskel Zsolt munkája.)

Ha a színpadi pillanatokat előtte megbeszéljük egymással, akkor az már közel sem olyan friss – ha az megbeszélt vagy erőltetett, az a halála az ilyen előadásoknak. Az előadás harmadik szereplője a közönség, aki mindig együtt játszik velünk. Nem csak egymásra kell figyelnünk, hanem rájuk is, a nevetésükre és egyéb reakcióikra. A színház az élet, a pillanat játéka.Mint említette, sajnálja, hogy nem sok rendezővel dolgozott együtt. Más miatt is maradt hiányérzete?

Azért nem, mert a színházi irodalmat ismerve talán csak a Sirály Arkagyináját nem játszottam el… Sosem volt szerepálmom, mindig azt játszottam szívesen, amit hozott a sors. Gyakran jut eszembe Tolnai Klári, aki a maga számára fordított darabokat – most már én is magamnak kutatok fel olyan szerepeket, amelyek valamilyen érdekességet tartogathatnak a számomra, amelyek révén megmutathatom olyan arcomat, amelyet eddig kevésbé.

Az volt az egyik legnagyobb szerencsém a színészi pályám során, hogy minden szerep jókor talált meg engem, így a közönség sosem látta azt, hogy pipiskedem vagy túlfestem magam.

Az elmúlt évtizedekben a színház talán sokat változott – de hogy látja, a közönség is más?

Lehet, hogy változik valamennyit a színház, de a játék ugyanaz. Most épp az a felkapott, hogy csúnyán beszélünk és meztelenre vetkőzünk a színpadon, aztán majd ez is kimegy a divatból – de a színház gyökerei mindig ugyanazok maradnak.

Ugyanúgy, ahogy minden előadás más, úgy minden közönség is különbözik – más az összetételük, és máshogy hatnak egymásra is. Sopronban tapasztaltuk, hogy a premierközönség néma csendben nézett végig egy vígjátékot, mi aggódtunk, hogy mi lehet a baj, a végén pedig olyan hatalmas ünneplést kaptunk, hogy alig tudtunk hazamenni. Kiderült, hogy egyáltalán nem volt baj, sőt: nagyon figyeltek és a látottak hatása alá kerültek… Minden nézőnek éppúgy megvannak a maga álmai és vágyai, amit, mint Szabó Magda Abigéljében a matulás lányok, beledobnak a szobor korsójába… A közönséget nem szabad lebecsülni; éppen ellenkezőleg fel kell értékelni őket, hiszen mindent tudnak, minden szempillantásunkat érzik…

Végül, visszatérve a POSZT-ra, mit vár a legjobban a pécsi tíz nap alatt?

Mindent! A Momentán Társulat improvizációs játékában én leszek a vendég - erre különösen kíváncsi vagyok. Nagyon készülök a fesztiválra, a tíz napra, a rengeteg programra, a találkozásokra… És persze sok jó előadásra!

Forrás: 7óra7