"A POSZT ASZTALÁNÁL NINCS TI ÉS MI, CSAK A SZAKMAISÁG" - INTERJÚ SZŰCS GÁBORRAL

Színészből lett rendező, majd a Sziget színházi sátrának programszervezője, tévés és kőszínházi művészeti vezető. Most a POSZT új igazgatóságának tagja, aki azt mondja, "lakott területre kell hozni a találkozóról zajló vitákat". Múltjáról és a fesztivál jövőjéről kérdeztük.

A Vörösmarty Gimnázium drámatagozatára, majd Kerényi Imre színészosztályába jártál. Hogy emlékszel erre az időszakra?

Szűcs Gábor: A drámatagozatról egyenes út vezetett a Színművészetire, nem volt kérdés, hogy jelentkezzek-e színésznek. Horvai István vett fel, de egy évre elvittek katonának - így kerültem Kerényi Imréhez, akit roppant karizmatikus és tehetséges paliként, nagy színházi mesterként tartottak számon. A színészektől nagyfokú önállóságot várt el, és az, akinek feküdt az ő stílusa, aki ki tudta tölteni az általa adott formai kereteket, nagyon jól érezte magát a kezei közt. Én szerettem vele dolgozni, nem okozott problémát, hogy nem fogta a kezünket, hogy nem lett a lelki mentorunk.

Pedig sokan számolnak be lelkileg megterhelő diákévekről…

Szűcs Gábor: Gyakori, hogy valaki az egyetemen elveszti az önbizalmát, de ha a posztpubertáskori krízis során sikerül megőriznie az ambícióit és azt az egészséges exhibicionizmust, ami a színészethez szükséges, akkor nem szedi szét a pálya, nem lesz ködszurkáló. Mire én nekilódultam a színházi vadonnak, a hadseregben már megtapasztaltam, mit jelent a ridegség, a keménység, a kritika. Szerintem ez a katonai drill nagyon hasonló próbák elé állítja a személyiséget, mint a színházi létezés, úgyhogy nekem a főiskolán nem hiányzott a gondoskodás. Az antennáim jelezték, hogy itt nem kell a kétségbeesés mentális ködében ténferegni, ha valakinek nem tetszik egy gesztusom.  

A Madách Színház tagja lettél, mellette játszottál az Örkény Színházban, a Katona Kamrában, a Várszínházban, Tatabányán. Hosszú ideje viszont csak rendezőként dolgozol, a saját honlapodon is így definiálod magad, 15 éve egy szerepet se vállaltál. Mi az oka ennek? 

Szűcs Gábor: Nem sokkal azután, hogy elkezdtem rendezni, választás elé állított az élet. Különböző városok közt ingáztam, ami legalább annyira fárasztónak bizonyult, mint az, hogy az egyik minőségből a másikba csöppentem. Idővel nem csak megterhelővé, hanem összeegyeztethetetlenné is vált a sok munka, és mivel a két szakma teljesen másfajta agyműködést feltételez, döntenem kellett, melyik áll hozzám közelebb, a színészet vagy a rendezés. Mivel színészként nem várhattam el, hogy különböző műsortervek hozzám igazodjanak és a pályám kezdete óta a maga komplexitásában foglalkoztatott a színház, nem esett nehezemre “átállni a nézőtérre”. 

szucsgabor

Fotó: Fehér Alexandra

Hogy érett meg erre a helyzet?

Szűcs Gábor: Szerettem és élveztem a játékot, de emlékszem olyan pillanatra, amikor nem tudtam eldönteni, hogy egy szöveget tegnap mondtam, vagy ma. Az ilyesmi jelzésértékű... Egyébként előfordul, hogy keddről szerdára fölkel az ember és rájön: váltani kell - vagy azért, mert már nem viszi a lendület, vagy azért, mert a félelmei diktálnak, vagy elege lett, vagy más érdekli, vagy egyszerűen az ösztönei ezt súgják. Miközben én ide-oda szaladgáltam, a Sziget is elindult. Noha az összes maradék energiámat felemésztette, az új élmények, a csapattal közös sikerek, az a sokféleség, amit a különböző előadók hoztak az életembe, rengeteg örömet szereztek, ezért új távlatok nyíltak előttem.

Müller Péter Sziámi felkérésére te szervezted a színházi sátor programját 1992-től 2001-ig. Ez mennyi elfoglaltságot jelentett?

Szűcs Gábor: 24 órás igénybevétellel járt, de nagyon bírtam. Akkor vágtam bele, amikor kezdett átalakulni a színházi piac, elindult egyfajta bulvárosodás, ugyanakkor olyan alkotók bontogatták a szárnyaikat, mint például a Krétakör Schilling Árpáddal vagy Lajkó Félix – akiknek elsőként tudtunk fellépési lehetőséget biztosítani.

Honnan tudtad, hogy alkalmas leszel menedzseri feladatokra?

Szűcs Gábor: Egyrészt ilyen karakter vagyok: szeretek kommunikálni, muszáj egyszerre több mindent csinálnom. Másrészt rettenetesen foglalkoztatott a dolog. Budapest határában, Óbudán volt egy elhagyatott sziget, ahol combig ért a fű, néhány fickó mégis váltig állította, hogy ott, a prérin a világ legjobb fesztiválját fogjuk megvalósítani. Szkeptikusan álltam az ügyhöz, de arra gondoltam: mi a legrosszabb, ami történhet? Nem egy bypass-műtét, ha nem jön össze, az se baj, nézzük meg, mire jutunk. 

Igényled, hogy folyamatosan tele legyen a naptárad?

Szűcs Gábor: Inkább úgy fogalmaznék, hogy állandóan úsznom kell, mint a cápának, különben elsüllyedek. A körülmények, az elvárások, vagy a megszokás könnyen belesodorja az embert olyan polgári panelekbe, amelyek nem feltétlenül teszik boldoggá. Én mindig szerettem volna elkerülni, hogy valamilyen külső kényszer határozza meg az életem, ezért igyekszem figyelni a belső igényeimet: ezek alakítják a naptáram. Úgy tűnik, hogy engem az tölt el jóérzéssel, ha az érdeklődésemet folyamatosan táplálom olyan feladatokkal, amelyek minden regiszterét be tudják kapcsolni annak, aki vagyok. Leírhatatlan pillanat volt, amikor a Sziget nyitónapján, a K hídnál megláttuk, hogy a zuhogó esőben hátizsákos fiatalok végtelen tömege kígyózik a bejárat felé. Az, hogy egy alig hihető vízió életre kelt, nekem elegendő motivációt adott közel tíz évre, szívesen vállaltam azt az eszeveszett tempót, amit a rendezvény diktált.

Végül miért szálltál ki a szervező csapatból?

Szűcs Gábor: Döntenem kellett, hogy fesztiválszervező leszek vagy színházi alkotó.  

Később az újonnan alakuló Echo Tv kreatív igazgatója lettél…

Szűcs Gábor: Vasvári Csabának (színész, a tévét alapító Széles Gábor nagyvállalkozó korábbi veje, a szerk. ) köszönhetem ezt a kitérőt. Közösen építettünk fel - az indulástól távozásomig még gazdasági tematikájú televíziós médiumnak - egy olyan casting és képzési rendszert, ami lehetővé tette, hogy számos területről érkezzenek munkatársak, ne csak újságírói végzettséggel helyezkedjenek el nálunk. Azok közül, akik az ott kezdték a televíziós karrierjüket, jónéhányan már befutott, sikeres televíziós szerkesztők, riporterek a legkülönfélébb csatornáknál. Jól éreztem magam a tévés közegben, de másfél év után, hasonló okokból, mint a Szigettől, eljöttem.

Csabával közösen hoztátok létre a Mozaik Művészegyesületet, amely 2008-ban részt vett a Teátrumi Társaság megalapításában. Ez évben nyertes pályázatot is írtatok a székesfehérvári színház vezetésére, Csaba igazgató, te pedig művészeti vezető lettél. Mi az, ami összeköt benneteket?

Szűcs Gábor: Amellett, hogy Csaba osztálytársam volt az egyetemen, jó barátom. Egy rugóra jár az agyunk, olyan személyiségek vagyunk, amelyek kompatibilisek egymással, ezért szeretünk együtt dolgozni.

Annak idején több újságcikk meglebegtette, hogy Csabát rokoni viszonyai juttatták pozícióba, emlegették, hogy veje, Széles Gábor Székesfehérvár díszpolgára. Két és fél évvel később azonban a városvezetés bizalomvesztésre hivatkozva leváltotta, majd elismerte, hogy mindketten a színház szakmaiságát és a kultúrakedvelő közönség igényeit szem előtt tartva, jól végeztétek a munkátokat. Csaba anno arról számolt be a Színház.hu-nak Szurdi Miklóstól 98 milliós szállítói tartozással vettétek át a színházat, akkor, amikor még több, mint 1 milliárd forintra rúgott az intézmény támogatása. Az igazgatása alatt az önkormányzati büdzsé összesen 300 millióval csökkent, a tartozást mégis ledolgoztátok; a távozásotokkor 80 milliós maradványösszeget hagytatok a kasszában. (Lábjegyzet 1. a cikk végén.) Te hogy látod, mi volt az oka a menesztéseteknek?

Szűcs Gábor: Válságot kezeltünk és végül elhárítottuk. Kevesebb mint egy év alatt visszafizettük az említett adósságot, és rendszer szinten szüntettük meg a hiány okait. Milliós beruházásokat indítottunk el, új műsorstruktúrát, repertoárt alakítottunk ki, komoly technikai fejlesztéseket eszközöltünk, professzionális videóstúdiót hoztunk létre, tehát nagy lendülettel próbáltuk teljesíteni azt, amit a pályázatunkban ígértünk. Őszintén szólva én nem sok műsoridőt égettem azzal, hogy mi miért történt, mert nem rólunk szólt. Nem is éltem meg kudarcként - az, amit letettünk az asztalra, magáért beszél. A különböző nyilatkozatokat természetesen mindenki úgy értelmezi, ahogy tudja, vagy ahogy az érdekei kívánják, és az valószínűleg nem esik egybe a valósággal, ennek ellenére nem szeretném részletezni, hogy mi az én véleményem, mert ez az ügy már lezárult, a jelenség pedig azóta egyre gyakoribb.

A te életedben mi következett Székesfehérvár után?

Szűcs Gábor: Rendeztem Győrben, az Operában, itt, ott, amott, és közben a családom Velencén örült, hogy többször vagyok otthon, mint akkor, amikor 14 kilométerre dolgoztam. 2014-ben zsűritag lettem a POSZT-on – (megjegyzem: a zsűriben vélt vagy valós nézetkülönbségekre való tekintet nélkül mindenki nagyszerűen megtalálta a hangot a másikkal) -, ennek kapcsán rengeteg szakmabelivel beszélgettem, mint alkotót és egykori fesztiválszervezőt elkezdett foglalkoztatni, hogy lehetne megszüntetni azokat a válságjelenségeket, amik Pécsett mutatkoztak. 

Az általad vezetett Mozaik Művészegyesület 2014 augusztusában meghívásos pályázat útján 5 millió forintot kapott az NKA miniszteri keretéből arra, hogy elkészítsen egy tanulmányt, ami a POSZT történetét, tapasztalatait dolgozza fel és a jövőjére vonatkozó javaslatokat is tartalmaz. A tanulmány elkészítését a POSZF NKft. kezdeményezte. (A POSZT-ot működtető Kft., melynek egyaránt tulajdonosa a Magyar Színházi Társaság, a Magyar Teátrumi Társaság, illetve Pécs városa, a szerk.) Hogy érkezett a felkérés?

Szűcs Gábor: A POSZF NKft. tulajdonosai levélben kértek fel. Én pedig Solténszky Tiborral -aki gyötrelmes hónapok után a napokban hagyott itt bennünket - közösen összeállítottam a projekt elkészítésének metódusát, illetve javasoltam, hogy készüljön egy probléma kataszter, ami rávilágít arra, mi a szakma véleménye a találkozóról és hogy miként működik a POSZT, mint fesztivál. Erre annál is inkább szükség volt, mert az ügyvezetők, Stenczer Béla és Kőhalmi Andrea megbízatása a végéhez közeledett, abban pedig mindenki egyetértett, hogy változásra van szükség. Ha nem lett volna teljes tulajdonosi konszenzus a felkérés kapcsán, nem adtam volna a fejem a tanulmány megírására.

Mit állapított meg a tanulmány?

Szűcs Gábor: Lényegileg azt, hogy “lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés”. A szakma az elmúlt 10 évben alapvetően a versenyprodukciók kiválasztásáról és zsűrizéséről, illetve a saját megosztottságáról vitatkozott és közben elfeledkezett a valódi problémákról. A POSZT elsősorban nem a szakmai konfliktusok miatt ért mélypontra, hanem azért, mert a fesztiválstruktúra életképtelen. Furcsa ellentmondás, de épp a csatározás tartotta még életben a találkozót - ha nincs feszültség, már alig beszéltek volna róla. Az 1000 fős mintával végzett 2014-es kutatásunk kimutatta, hogy a POSZT-ra gyakorlatilag 25 kilométernél messzebbről senki sem érkezik; turisztikai vonzereje nincs. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a léte kizárólag azon múlik, invesztál-e bele pénzt az állam és Pécs városa, akkor ki kell jelentenünk: a POSZT minden szempontból válságban van, finanszírozási modellje teljesen elavult, örülhetünk, hogy a botrányok ellenére a fenntartók nem mondtak le róla. Tehát a változtatással nem várhatunk addig, amíg kimúlik. Ezt a tanulságot gyakorló színigazgatók, akik tudják, hogy bizonyos számok mit jelentenek, azonnal megértették. 

Jordán Tamással beszélgettél erről?

Szűcs Gábor: Természetesen! Rengeteg időt és energiát szánt rá: jegyzetekkel látta el a tervezetet, beavatott abba, hogy milyen harcokat vívott a szakmával, és végül támogatott bennünket. Elképzeléseinkben is számos ponton visszaköszön a Jordán-féle koncepció.

2015 decemberében nyílt pályázatot hirdettek a POSZT ügyvezetésére, a nyertes a Magyar Attilával és Kővári Zsuzsával közösen jegyzett dolgozatotok lett. (Lábjegyzet 2. alább.) Mit válaszolnál annak, aki felvetné: ez egy előre lejátszott meccs volt, hiszen a tanulmány létrejöttéből egyenesen következik, hogy a tevékenységednek lesz folytatása?

Szűcs Gábor: Elsőként azt, hogy ha ez egy lejátszott meccs lett volna, a tulajdonosoknak nem kellett volna kiírniuk a pályázatot, semmi sem kötelezte őket erre. Egyszerűen kinevezhették volna azt, akit akarnak, akár a korábbi években. Aztán: ez nem egy verseny, ami arról szól, hogy első, második, harmadik helyezettet hirdetnek és én doppingoltam, hanem egy nyílt tender, amelynek az volt a tétje, hogy ki alkot olyan működőképes koncepciót, ami új perspektívát ad a fesztiválnak, és meggyőzi a tulajdonosokat a létjogosultságáról. Természetesen bennem is felmerült, etikus-e, vagy sem, ha részt veszek a pályázaton, mert előnyben voltam azokkal szemben, akik az elmúlt időszakban nem a POSZT helyzetét elemezték. De fordítsuk meg a kérdést: hogy veszi ki magát, ha a kollégáimmal felkutattuk a fesztivállal kapcsolatos problémákat, van egy határozott elképzelésünk a jövőjéről és nem indulunk a pályázaton? Valószínűleg egy szélhámos brigád benyomását keltettük volna, aki „kimondja a frankót”, de amikor dolgozni kéne, meghátrál. Ehelyett vállaltuk, hogy megmutatjuk, miről beszélünk, és hogy három hónap alatt gyakorlatilag egy teljes cég működését újjáépítjük. A csapatban a legtöbbünk alsó hangon tíz év tapasztalattal bír fesztiválszervezésből, így is kőkemény volt mindezt véghezvinni. Fontos megjegyezni még, hogy mi gondolhattunk volna bármit, ha a szakma nagy része nem hisz benne, akkor nem maradt volna más lehetőségem, mint tudomásul venni, hogy a POSZT az egyik fesztivál, amit nem én szervezek. Ha ezt az összhangot a szakma nem az én elképzelésemben találja meg, és érkezik konstruktív, működőképes koncepció, boldogan visszavonultam volna a kertembe, ahol remekül elvagyok. De a POSZT fontos. És úgy tűnik, most mi kaptuk meg a lehetőséget, hogy párbeszédet teremtsünk és egyesítsük a színházi szakmát. A történet, amit most írunk, találkozik a szakmai többség véleményével, mert közösen gondoltuk végig. A POSZT az elmúlt néhány évben már nem volt más, mint egymás mellé rendelt vendégelőadások sorozata, de lehetne országos érdeklődésre számot tartó fesztivál, ami sokkal nagyobb érdeklődést generál, ezért lényegesen több bevételt hoz, több lábon áll, fejlődőképes, tehát életben marad és így több figyelmet irányít a színházra.

Amikor a múlt évi POSZT-on prezentáltátok a tanulmányt, a “versenyképes termék” és a “turisztikai vonzerő” kifejezések sokakban rossz asszociációkat keltettek…

Szűcs Gábor: Néhányan valóban megfogalmazták azt a félelmet, hogy ha elkezdjük hajkurászni a nézőket, a bulvár felé tolódik a POSZT. De ha nem kezdjük el, záros határidőn belül megszűnik a találkozó, mert a kutyát nem fogja érdekelni. Annak, akinek mégis felkelti az érdeklődését, nem lesz módja belépőt váltani. A versenyprogram jegyeinek jelentős része ugyan tíz perc alatt elkel, az ebből származó bevétel azonban a költségek töredékét sem fedezi és lényegesen nem növelhető. Az OFF program pedig önmagában nem kínált annyi attrakciót, hogy érdemes legyen érte Pécsre utazni. A továbbgondolt OFF, azaz –az idei évtől- a POSZT Fesztivál több mint 150 programmal vár, napi jegyet is lehet rá váltani, és hoz annyi újdonságot, hogy azért érdemes legyen szállodai szobát kivenni, utána Villányban, Siklóson jönni-menni, Harkányban fürdeni vagy levegőt venni a Tettyén. Az a célunk, hogy a szakma bevonásával minőségi fesztivált hozzunk létre, miközben stabilizáljuk a POSZT anyagi hátterét. Ehhez növelni kell az értékesített jegyek számát, növelni kell a rendezvénysorozat presztízsét, ki kell aknázni a benne rejlő lehetőségeket. És nem csak egy évről évre fejleszthető, szerethető, exkluzív programcsomagot kell összeállítani, hanem egyetértésre kell jutni abban is, hogy a verseny és a zsűri munkája milyen elvek szerint alakuljon. A lehetőségekhez képest a legkomolyabb, leghitelesebb szakmabelieknek kell körülülnie ezt a projektet, lakott területre kell hozni a POSZT-ról zajló vitákat, hogy legyen értelmük, hogy ne romboljanak, hanem építsenek. Ennek érdekében jött létre a POSZT 16 fős Szakmai Tanácsadó Testülete, Hegedűs D. Géza vezetésével. Ez a szakmai grémium hivatott a vezetőség munkáját segíteni, és megfogalmazni egy versenyszabályzatot, ami a későbbiekben még alakítható, de 2018-tól támpontul szolgál a válogatóknak, a zsűrinek.

Milyen igény hívta életre a testületet? 

Szűcs Gábor: A POSZT mindig is leképezte azokat a feszültségeket, amelyek a szakmát jellemezték: a megosztottságot, amiről rengetegen értekeztek már előttem. Viszont az indulatok tavaly olyan hullámokat vetettek, hogy majdnem elsodorták a fesztivált. (Lábjegyzet 3. a történtekről alább, a szerk.) Ezért fel kellett tenni a kérdést a szakmának, urbi et orbi mindenkinek, tényleg erre van szükségünk? Tényleg csak annyi telik tőlünk, hogy lelakjuk, ami a miénk? Ha nem, akkor próbáljunk meg beszélgetni, egyeztetni, közeledni a másikhoz – erre mutatkozott igény. Lássuk be, lényegesen nagyobb problémákkal küzd a világ, mint amik a mi szakmánkat általában foglalkoztatják, tehát ha nem tudunk róluk értelmesen kommunikálni, az a legrosszabb üzenet. A Szakmai Tanácsadó Testület a bizonyítéka annak, hogy tudunk szenvedélyesen, ugyanakkor egymás iránti tisztelettel úgy vitatkozni, hogy az érvek és ellenérvek csatájának eredményeként alaposan kiérlelt döntések szülessenek. Az első ülésünk első húsz perce még fagyos hangulatban telt. Mindenki hozta magával a szkepszist, az óvatosságot, csak arra figyelt, mi zajlik körülötte, ki miben mesterkedik. Olyan koncentrációval ültünk ott, mint a pusztában a vad. Aztán Mácsai Pál rajzolt valamit a táblánál, kommentált, beszúrt egy jól időzített geget és egyszercsak kitört belőlünk a röhögés. És akkor elindult valami. Egy biztos: elmozdultunk arról a platformról, ahol álltunk. Értelmes szakmai viták alakultak ki. Hétről hétre egy asztal köré ülünk le, mi, akik korábban a kommunikáció hiánya miatt asztalt borogattunk egymásra és beszélgetünk. Vitatkozunk. Nevetünk. És rájövünk, hogy ugyanazért dolgozunk, ha a mikéntet sokszor másként is látjuk. És ennél az asztalnál, a POSZT irodájában nincs ti és mi, csak a szakmaiság. Nekem már ezért megérte. Valószínűleg a feszültségek egy része csak virtuálisan létezik: bármelyik másodpercben alkalmasak lennénk az életet boldogabbá tenni.

Mennyire érzed kockázatosnak a helyzetet, azt, hogy a versenyprogramon kívül minden a Zsolnay Negyedben és a Kodály Központban fog történni? 

Szűcs Gábor: A munkát most kell elkezdeni, nem akkor, amikor majd tizenötezer ember ott áll a Zsolnay Negyedben, és követeli, hogy legyen program - ez rejt magában némi kockázatot. De azt gondolom, egy fesztivál esetében azért világosan látszik, mik a célok és milyen lépésekkel, milyen ütemben lehet elérni őket. Persze nem minden tervezhető, épp ezért folyamatosan figyelem a különféle költségek mutatóit, az általunk kibocsátott bérletek, jegyek és az ideális jegybevétel viszonyát. Ha baj van, azt mondom, hogy stop, ezt vagy azt az ötletet egyelőre kidobjuk a léghajóból. Ilyenkor a kollegáim persze elszomorodnak, de nekem az első évben az a legfőbb dolgom, hogy megteremtsem a fejlődés esélyét, hogy később még színesebb és gazdagabb lehessen a paletta.

Tóth Berta / Színház

 

Lábjegyzet 1: “Rengeteg beruházást tettem lehetővé, emeltem a bemutatószámot. (…) A "nézőszám csökkenése" terminus lemorzsolódó tendenciára utal, a színház népszerűsége azonban egyértelműen erősödött. Ezt mutatták a rendre teltházas előadások. Az összesen, közel 300 milliós támogatás-kiesés miatt, az előadások számát csökkentettük. (…) Megnéztük, korábban hol folyt el a pénz, racionalizáltuk a gazdálkodást, és a legrosszabb évben is több mint 8000 bérletet adtunk el. Az Állami Számvevőszék átfogó országos vizsgálata egyébként azt állapította meg, hogy az általános nézőszámcsökkenésnek, a pénzügyi válság volt az oka” – fejtette ki Vasvári Csaba a Színház.hu-nak adott interjújában.

Lábjegyzet 2.: Az ügyvezetői posztra három pályázat érkezett. Komáromi György, a Radnóti Színház gazdasági igazgatója Göttinger Pállal és Lévai Balázzsal közösen adta be szakmai anyagát. Magyar Attila, a Zsolnay Negyed gazdasági igazgatója Szűcs Gáborral és Kővári Zsuzsával közösen pályázott. A harmadik aspiráns Kiss László rendező volt. A pályázókat január negyedikén szakmai bizottság előtt hallgatták meg. A bizottság tagjai Őri László, Pécs alpolgármestere mellett a Magyar Színházi Társaság képviselője, Jordán Tamás szombathelyi színigazgató és a Magyar Teátrumi Társaság delegáltja, Rázga Miklós pécsi színigazgató voltak. 

Lábjegyzet 3.: Április 8-án nyílt levelet tettek közzé színikritikusok, miután a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) nem fogadta el a Színházi Kritikusok Céhe által jelölt zsűritagot, Csáki Juditot. Az aláírók bojkottálták a POSZT-ot. Ezt követően a Színházi Kritikusok Céhe és az Örkény Színház kilépett a Magyar Színházi Társaságból. Az Örkény csak versenyen kívül játszotta a versenyprogramba beválogatott előadásait, ugyanígy tett két független társulat, a STEREO Akt és a Szputnyik Hajózási Társaság. "A dolog nem a személyről szól, hasonló meggondolásból – a paritásos elv alapján – még két személy, a rendezők és a drámaírók jelöltje is kimaradt a végső listáról. (…) Elkövettük azt a hibát, hogy amikor Csáki Judit felhívta Vajda Mártát (a Magyar Színházi Társaság titkárát) azzal, hogy úgy tudja, nincs benne a zsűriben, Márta ezt kész tényként közölte vele, mintha az elnökség már feldolgozta volna. Az utána indult polémia egy nem végleges döntést turbózott fel. Ugyanakkor tény, hogy mivel a listán volt egy kritikus, azt hittük, ha korábbi évek gyakorlatát követve kiesik néhány név, az nem kavar ekkora vihart" - nyilatkozta az ügy kapcsán Csizmadia Tibor, a Színházi Társaság elnöke.

 

Forrás: szinhaz.hu