A KATONA RÓLUNK SZÓL

 

 

A Katona József Színház sikerének kulcsa talán az, hogy egyértelműen és látványosan nyit a legkülönbözőbb irányzatok felé, így a közönséget újra és újra meg tudja lepni – nem csoda hát, ha a nézők előadáson kívül is be-betérnek az előcsarnokba. Máté Gáborral, az intézmény igazgatójával, többek között a színház programjáról, a művészeti irányzatokról és az idei POSZT versenyprogramjában szereplő Az Olaszliszkai című darabról is beszélgettünk.

Vitathatatlan, hogy a Katona az egyik legrugalmasabb és legnyitottabb színház ma Budapesten. Mit gondol, ezt a fajta színházat a korszak nézőközönsége igényli, vagy ez inkább egy célirányos művészeti program?

Ez ugyanaz a kérdéskör, amit Petőfi is felvetett: „Pártolj, közönség, és majd haladunk”, a válasz pedig, hogy „Haladjatok, majd aztán pártolunk.” Én azt hiszem, ez, amit mi csinálunk itt, benne van a levegőben, és úgy látom, hogy a közvetlenség a nézők igénye is. Képesek vagyunk olyan lépéseket tenni, amire az emberek nem számítanak, viszont örömmel veszik. Úgyhogy voltaképpen mindkettő igaz: mi irányítjuk, hiszen a közönség nem mindig tudhatja, hogy igényeinek színházi rendeltetése is lehet.

Ha végignézzük a műsort, akkor láthatjuk, hogy rengeteg konkrét társadalmi problémát firtató darab került idén és az előző években is színpadra. Ön szerint egy jó színháznak feladata ez?

Szerintem igen, de nyilvánvalóan léteznek másfajta teátrumok is, ez teljesen természetes és rendben lévő dolog. Engem az esztétizáló színház kevésbé érdekel, ezért ösztönösen látszik annak a nyoma, hogy éppen mi izgat a társadalom és a művészet metszetében, és hiszek abban, hogy a nézőket is igazából ez a fajta érdeklődés viszi a színházba.

A társadalmi színházprogram is mutatja, hogy a politika elér a színházhoz – ez fordítva is működik? Tehát gyakorolhat-e olyan mély hatást egy előadás vagy művészeti hullám, hogy elindítson egyfajta változást a közéletben?

Elvben lehetséges, és gyakorlatban is volt példa erre. Nem Magyarországon, de történt már ilyen, főként akkor, amikor a színház még nagyobb hatóerejű volt, hiszen nem volt sem televízió, sem egyéb olyan eszköz, amely az embereknek a fórumot jelenthette. Gondoljunk csak a március 15-ei eseményekre, amikor a Nemzeti Színházban játszották az előadást, és Egressy egyszer csak kiállt a színpadra, és újra elszavalta a Nemzeti dalt. Az sem véletlen, hogy Magyarországon a színház mindig is nemzeti kérdés volt abból a szempontból, hogy a polgárosodásnak egy magasabb fokát jelentette a magyar nyelvű színjátszás. Innen nézve ez önmagában nem csak szorosan vett művészeti kérdés, hanem politikai is. De ennél a pontnál meg is kéne állni és jó lenne, ha a politika engedné a színházat járni a maga útján. Ez persze sose volt így, de egységesen harcolni érdemes lenne érte.

Az idei évad bemutatóiból is látszik, hogy a Katona nem igazán foglalkozik agyonjátszott darabokkal, vagy ha mégis egy népszerűbb drámát választ, mint például az Ahogy tetszik, akkor azt képes tökéletesen a saját képére formálni. Mitől lesz kortárs egy klasszikus?

Nálunk most is készül egy Shakespeare-darab, amit Zsámbéki Gábor rendez. Ő egészen más módon közelit a klasszikushoz, mint Kovács D. Dániel, aki nagyon is egyértelmű és nyers eszközöket használt ahhoz, hogy a néző érezze: teljességgel mai szövegről van szó. Az eredeti sorokat, megszólalásokat olyan nagymértékben átkezelték, hogy már-már vitatkozni is lehetne arról, hogy szabad-e ezt csinálni. Én azt gondolom, hogy igen, hiszen színházban vagyunk, tehát ez is lehet egy módja a kortársasításnak. Régebben ez egy kicsit egyszerűbb volt, ha ugyanis nem korabeli ruhákban voltak a szereplők, hanem öltönyben játszották a királydrámákat, akkor arra már azt mondták, hogy ez egy mai módon való megközelítés. Ugyanakkor most már vannak olyannyira szabadjára engedett színházi alkotói fantáziák, amelyek képesek úgy kiforgatni egy-egy darabot, hogy teljesen konkretizálnak, és a közönség egyértelműen érzi, hogy ez csak ma állhat így meg a színpadon. Emellett a zeneválasztás is egy fontos módszer, a rendezők sokszor olyan aláfestést használnak, amelyek a legutolsó divat szerint szólalnak meg, ezzel pedig rendkívül közel tudják hozni a nézőhöz az előadást. Úgyhogy rengeteg változata van ennek, és szerintem a Katona mindegyikkel él is. Ezek azonban nem jelentik az eredeti, klasszikus mű szándékainak elvetését, megerőszakolását.  

Viszonylag kevés olyan színház van, amely kortárs magyar drámákat is műsorra tűz, de a Katona ilyen. Miként gondolkodik ezekről a mai alkotásokról a klasszikusokkal szembeállítva őket?

Többnyire én vagyok az, aki ezeket a darabokat rendezi, és ez nem véletlen. Vonzódom ezekhez a szövegekhez, és alapvetően a kortárs irodalmat is létfontosságúnak tartom. Azt érzem, hogy igazán nagy szükség van olyan darabokra, amelyek a mai világban íródtak, mert ezek jobban emlékeztetik a nézőket a színház jelenidejűségére, mint egy olyan előadás, ami rögtön muzeálissá tud válni, ha nem érezzük benne meg a ma emberének problémáit. A kortárs műveken keresztül tehát sokkal könnyebb megéreztetni a közönséggel, hogy övék ez a világ, hozzájuk szól minden. Másrészről pedig szeretem a friss dolgokat, és bár nagy szellemi izgalommal figyelem a klasszikus művek újraértelmezését, bizonyos értelemben fáraszt az, hogy még mielőtt elkezdem nézni, pontosan tudom, mit is gondolok az adott színdarabról. Emellett maga a drámai műfaj már a megteremetésekor új szövegeket kínált az alkotóknak is, és ez az alapgesztus, hogy valami itt és most születik meg először, hihetetlenül fontos eleme az egész színházi társasjátéknak.

A társadalmi témákra visszatérve: a Katona nem csak előadásszinten igyekszik segíteni, vagy feltárni egy-egy problémát. Ott van például az ELTÁV program is, ami voltaképpen egy hároméves folyamat. Mi ennek a célja?

Minden olyan próbálkozás, ami szakít a bevett színházi gesztusokkal, arra utal, hogy keresi az új kapcsolódási formákat, amelyek megtalálása elengedhetetlen ahhoz, hogy a nézők azt érezzék, hogy a kultúra, a művészet fontos – és természetesen a kapcsolatteremtési lehetőségeit mindig újra kell gondolni. Ez a hároméves periódus arra lesz valójában jó, hogy ne egy egyszeri segítségnyújtásról legyen szó, hanem ez a program huzamosabb ideig lehessen része valaki életének, így pedig igazi változásokat hozhat el a mikroközösségen belül. Szúcson van egy belső, önmagát gerjesztő szándék is a fejlődésre, tehát nem egy teljesen apatikus közegről van szó, és mindannyian úgy érezzük, hogy nem hiába dolgozunk együtt az ott élőkkel.

Ez az együttdolgozás mit is jelent pontosan?

Amikor a színészekben tudatosult, hogy ez a program mennyire nagyszerű dolog, akkor többen is felajánlották a segítséget, még a kétkezi munka is szóba került. Emellett készül majd egy színházi előadás is, tehát a közösséget igyekszünk szellemi időtöltésre is aktivizálni. Amikor én Szúcson jártam, akkor azt láttam, hogy a különböző drámajátékok szinte észrevétlenül közelebb hozták az embereket egymáshoz. A hátrányosabb helyzetben lévők reflexszerűen más aspektusból közelednek egy közösséghez, és eleve frusztrálódnak abban – ennek feloldása volt a célunk, mert így olyan ambíciók támadhatnak ezekben az fiatalokban, amelyek révén megpróbálnak kiszabadulni abból a kötöttségből, amibe a magyarországi helyzet jutatta őket.

Az ELTÁV mellett itt volt az ARTatlan kiállítás is, amely a gyermekkori szexuális bántalmazás témáját dolgozza fel. A színház szeretett volna ezzel foglalkozni, vagy pedig jött a felkérés?

Ebben az esetben felkérés érkezett. Most sok hasonló megkeresés van, ez pedig éppen arra utal, amiről az első kérdés kapcsán beszéltünk: a színház közvetlenséget, nyitottságot üzen. Ezek miatt a gesztusok miatt pedig sokan feltételezik, hogy a Katona bizonyos dolgok mellé szívesen odaáll. Az ARTatlan kiállítás az UNICEF közreműködésével valósult meg. A szervezettel már dolgoztunk korábban is együtt, akkor a magyarországi gyermekszegénységre és az élelmezési hiányra igyekeztünk felhívni a figyelmet.

Most pedig egy egészen friss dolog is lesz: Székely Gábor könyvbemutatója, ez pedig nem az első irodalmi rendezvény, ami itt a Katonában zajlik. Cél ez a fajta összművészetiség, vagy egyszerűen adódnak a lehetőségek?

Ez is az imént említett gesztusokról szól igazán, és arról, hogy mindennek lesz később hozadéka – folytonosan új ajtók nyílnak ki. Ugyanakkor azt is látom, hogy a nézők gondolataiban a társadalmi kérdések valamilyen módon a Katonához kötődnek, talán néha jobban is, mint amennyire valójában így van. Itt elsősorban természetesen színházi munka folyik, tehát ugyanúgy próbálunk, és mindenki arra koncentrál, hogy egyre jobban játssza a szerepét. Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy társadalmi kérdéseket reggelizünk. Bennünk is akkor tudatosul egy-egy dolog, amikor elkezdünk valamit színházi szinten elemezni, és ekkor értjük meg igazán, mivel is foglalkozunk.

Rátérve szorosabban a POSZT-ra: létrejött a fesztivál szakmai tanácsadói testülete, amelynek Ön is a tagja. Ennek a testületnek mennyire célja az – a fesztivállal kapcsolatos művészeti kérdések megvitatásán túl –, hogy elősegítse a színházi szakma homogenitását, és hogy mérsékelje vagy akár megszűntesse a széthúzást?

Őszintén szólva, mikor elvállaltam a felkérést, ezzel nem foglalkoztam. Annak örültem, hogy azzal a szándékkal jött létre a testület, hogy ne a megosztottság mentén gondolkozzunk, hanem kizárólag szakmai alapon. Az újságírói kérdésekből – melyek igencsak megszaporodtak a testület létrejötte óta – azt hámozom ki, hogy a POSZT-on túlmutató jelentősége lett annak, hogy több alkalommal ott ülünk egy asztal körül.

Az új vezetőség a színházi fesztivál kereteit igencsak kitágította: lesznek például egész estés popzenei koncertek is és tehetségkutató is folyik. Hogyan látja, ez az újítás mennyire tesz jót a POSZTnak, milyen új irányvonalat jelöl ki?

Ezek a programok növelhetik a „fesztiválérzést”. Ha elnyomnák a színházközpontúságot, az nem lenne szerencsés, de ha népszerűbbé és vonzóbbá teszik a POSZT-ot és a gazdasági lehetőségeit is tágítják, érdemes ebben gondolkodni.

A verseny- és egyéb fesztiválprogramok minőségével mennyire van megelégedve az idei évben? Van esetleg olyan előadás, amit mindenképpen megnézne, ha ideje engedné?

A programból három előadást láttam, és mivel a többit nem ismerem (néhányról az a hír járja, hogy kiváló produkció), nem mondhatok véleményt. Az ötlet, hogy régóta futó előadások is megjelenjenek az off-programban, Pécs városa számára vonzó lehet. (A Katona is szerepel a Portugállal, amely a következő évadban eléri a 400-at.) Tavaly nyáron majdnem eljutottam Gyulára, a Bocsárdi László rendezte Vízkeresztre, arra rendkívül kíváncsi vagyok – de ezúttal sem tudom megnézni. A Forte Társulat „A te országod”-ra már jegyem is volt a Trafóba, de a Katonában éppen (szokás szerint) váratlan esemény történt, így le kellett mondanom. A tatabányai Tartuffe pedig elsősorban Crespo Rodrigo miatt érdekel(ne), akit a főiskola óta nem láttam színpadon.

A Katona idén Az Olaszliszkaival szerepel a versenyprogramban. Mennyire volt nehéz munkafolyamat feldolgozni egy ilyen rendkívül aktuális, többféle szélsőséget is felvonultató darabot?

A nehézséget leginkább az jelentette, hogy szembesülni kellett azzal, hogy ténylegesen a közeli múltról van szó, tehát azok az emberek, akiket ezek az események érintettek, élnek és nyilvánvalóan érzékenyek erre. De ettől függetlenül én úgy kezeltem az egészet, mint egy drámai alkotást, és nem is gondoltam arra, hogy erre másképpen is lehetne nézni.  Voltaképpen azok a feladatok izgattak, amelyek a drámai hiányosságokhoz kapcsolódtak, és azon voltam, hogy dramaturgiailag miként lehetne megerősíteni egy-egy olyan vonalat, ami lazábban volt benne a történetben, vagy számomra nem eléggé kielégítően – tehát abszolút rendezői szemmel tekintettem végig az egész előadásra.

Ebben a darabban egy jó ideig megtestesülnek az emberekben élő sztereotípiák, ugyanakkor ez egy ponton átfordul, és majd mindegyik megkérdőjeleződik. Ezt a fajta megkérdőjelezést mennyire tartja a színház mozgatórugójának?

Az ember a színházban állandóan megkérdőjelez valamit. Amiről egyik délelőtt meggyőződünk, az nem biztos, hogy áll egyáltalán a próba végére, de ha mégis érvényesnek gondoljuk, akkor majdhogynem ösztönösen átfogalmazódik bennünk másnapra. Folytonos bizonytalansággal nyúlunk az állításainkhoz, és az a művész, aki nem kérdőjelezi meg azt, amit mondott, valószínűleg elzsibbadt, vagy megszűnt a tehetsége. Ez egy olyan önkéntelen folyamat, ami rárakódik mindenre, ami az előadásainkkal kapcsolatos.

Ugyanakkor ebben a darabban éppen a kételkedés miatt felvetődik az kérdés is, hogy létezik-e kollektív bűn. Mit gondol erről?

A bűnök az emberiség történelmében valamiképpen mégiscsak kollektív bűnné válnak. Például a fasizmus azt mindenesetre elérte, hogy a németeket azonosítsuk a második világháborús bűnökkel. A németség nagyon sokáig kénytelen volt abban a bűntudatban élni, hogy a világon mindenhol rájuk sütik azt a bizonyos bélyeget. Ilyen értelemben az olaszliszkai lincselés kapcsán is elkerülhetetlen, hogy ne gondolja azt az ember, hogy mindenki egyformán bűnös. Ugyanakkor azt hiszem, hogy ezzel kapcsolatban azt teheti egy állampolgár, hogy igyekszik megkeresni azokat az eredőket, amelyek idáig vezettek – mert a dolgok összeadódnak. Ha pedig van kollektív bűn, akkor lehet kollektív a felelősség is.

Ha olvassuk a darab műsorfüzetét, a szereplők listájánál csak általános megnevezéseket találunk: Áldozat, Középső lány, Vádlott, Tettes, és a többi. Mi volt ezzel a cél?

Ez eleve írói szándék, mi nem tettünk hozzá ilyen szinten semmit. Úgy gondolom, Borbély Szilárd általánosítani szeretett volna, tehát a darabot ki akarta emelni a bulvár megközelítéséből: a papírra vetett alakok nem azonosak azokkal, akik egyébként valójában elszenvedték és elkövették ezeket a történéseket. Ebben is közelít a görög drámák szerkezetéhez, amikor is nincs konkrétan megnevezne egy-egy szereplő, csupán a  funkciója, mert nem az a fontos, hogy kicsoda, hanem hogy mit tett vagy nem tett.

Az olaszliszkai eset olyannyira megbolygatta az egész társadalmat, hogy egyszerűen nem lehetett „megúszni” a színpadi feldolgozását sem. Így volt ezzel korábban például a kivándorlás problémájával, de az idei Pintér-darab is rendkívül gondolatgazdag. Milyen kikerülhetetlen témákkal foglalkozna még a későbbiek folyamán?

Nálam nem úgy vannak besorolva az események, a témák, hogy ezzel már foglalkoztam, és akkor kipipálom. Az Olaszliszkai sem úgy született, hogy én konkrétan a lincselésről, vagy éppen a kollektív bűnről szerettem volna beszélni, hanem úgy, hogy azt éreztem, van egy olyan morális romlás az országban, ami mellet nem lehet elmenni. Borbély Szilárd személye egyébként is rendkívül érdekelt. Előtte a Nincsteleneken dolgoztam, a mélyszegénység problematikája nem hagyott nyugodni, úgy gondoltam, fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy ez még most is létezik, és milyen furcsa, hogy a szocializmus idején is ugyanúgy jelen volt, hiába tagadta el a rendszer azzal a közhellyel, hogy mindenki egyenlő. A Borbély-életmű révén jutottam el Az Olaszliszkaihoz is, és amikor újraolvastam, akkor ébredtem rá, hogy ebben a darabban nagyon sok olyan, az országot jellemző motívum van, amiről éppen beszélni akartam – de itt sem célzatosan kerestem. Bizonyos sorok megérintenek, és ha egy-egy mondattól kinyílik előttem valami, akkor azt fogom mondani, hogy fontos dolgot találtam. Olyat, ami megmutatja, hogy itt Magyarországon mennyire a szőnyeg alá söprik a problémákat, és mennyire nem beszéljük meg ezeket. Szinte minden konfliktusnak ez a gyökere, és ha egyszer belebotlok valami olyan szövegbe, amelyben ezt a kört újra és újra végig tudom járni, akkor azt majdnem biztos, hogy meg is rendezem.

 

                                                                                                 Dézsi Fruzsina, a POSZT ifjú újságírójának interjúja