“Nagy szellemi kaland volt” – Interjú Gulyás Gábor POSZT-válogatóval

Mióta szerelme a színház? Milyen élmények érték POSZT-válogatóként? Mi adott felejthetetlen élményt számára? És hogy érintik az őt ért kritikák? – Gulyás Gábor esztétát, a Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatóját kérdeztük, aki Zalán Tibor író, dramaturggal közösen állította össze az idei versenyprogramot.

Egészen fiatalon rendezőnek készültél, egy ideig dolgoztál is színházban. Miért volt nagy szerelem számodra a színház? És miként változott a színházról alkotott képed az elmúlt egy évben? Az ART7 interjújában úgy fogalmaztál, néha megkövültnek hat a hazai színházi rendszer…

Nem szeretek visszagondolni elhúzódó kamaszkorom mániákusságára. Akkoriban két nagyon különböző terület töltötte be a gondolataimat, a szó szoros értelmében, mert álmodni sem nagyon tudtam másról: a csillagászat és a színház. A csillagászat a színház szempontjából talán csak annyiban érdekes, hogy Vénusz Színkör néven alakítottam saját csoportot, ahol a tanáraim értetlenségétől kísérve Népszabadság-cikkekből rendeztem újra Shakespeare-narratívákat, amíg lehetett. Akkoriban elég sok kőszínházi előadást láttam, de egyik sem tetszett igazán. Ács János kaposvári Marat/Sade rendezése volt az első, amelyről azt gondoltam, hogy ezt én sem tudtam volna jobban megcsinálni. Utólag nem igazán értem, mi táplálhatta a nagyképűségemet, mindenesetre később komoly erőfeszítéseket kellett tennem, hogy megszabaduljak tőle. A megszállottságom miatt jelentkeztem színházrendezői szakra, s persze az is kapóra jött, hogy akkoriban a Színművészeti lehetett az egyetlen hely, ahol a gimnázium ún. KISZ-párt összekötője által a jelentkezési lapomra beírt állásfoglalás, miszerint „felsőoktatási intézménybe történő felvétele politikai okokból nem javasolt”, inkább előnyt jelentett, mint hátrányt. Így sem vettek fel, mert nem voltam elég jó. Elmentem Kecskemétre rendezőasszisztensnek, mert szimpatikus volt a város. A színház viszont sokkolt – alig volt köze ahhoz, amit én erről a műfajról gondoltam. Hirtelen felértékelődtek a szememben az előző években látott előadások. Az elmúlt egy esztendőben, amikor POSZT-válogatóként olyan produkciókat is meg kellett néznem, amelyekre egyébként eszem ágában sem lett volna beülni, néha eszembe jutottak a régi kecskeméti emlékek. Ma is akad olyan színház, ahol hasonló felfogást tükröznek az előadások, mint amit akkor megtapasztaltam. Mindazonáltal a színházról alkotott képem nem változott lényegesen az elmúlt egy évben.

Milyen volt az első találkozásotok Zalán Tiborral illetve a segítőitekkel, Csikós Attilával és Mispál Attilával? Beszélgettetek-e arról, hogy milyen elvek, célok mentén fog zajlani a válogatás?

Zalán Tibort korábbról ismerem, mint ahogyan Mispál Attilát is, Csikós Attilával viszont egy évvel ezelőtt találkoztam először. Főként a hosszú székelyföldi autóutak adtak arra lehetőséget, hogy jókat beszélgessünk. Ezek klassz élmények.

Tiborral az elején megegyeztünk abban, hogy nem érvényesítünk külsődleges szempontokat, s nem veszünk tudomást azokról az elvárásokról sem, amelyek egy-egy, kisebb-nagyobb befolyással rendelkező kör részéről explicit módon megjelennek.

Tudtuk, hogy ezzel nem leszünk népszerűek, de fontosabbnak tartottuk az elvszerűséget. Külön pontoztuk a dramaturgiai munkát, a rendezést, a színészi alakításokat és a látványt, ezek együtteseként pedig az adott előadást – így állt össze egy-egy sorrend, ezek egyesítéséből pedig a végleges lista.

„A túlélésnek azért nagy ára van” – nyilatkozta Zalán Tibor annak kapcsán, hogy sikerült abszolválnotok ezt az egy évet POSZT-válogatókként. Milyen érzés volt és életmódváltást jelentett-e minden nap színházba menni? Milyen áldozatokat hoztál azért, hogy elvégezd a munkád? Többet követelt-e tőled a válogatói a feladat, mint amire számítottál?

Áldozathozatalnak azért nem nevezném. Ez az egy év erről szólt. Valóban sok időt és energiát vitt el a színház. Akadt számos olyan darab, amelyet újra kellett olvasnom, mert nem emlékeztem rá és nagyon sok jegyzetet is írtam az előadásokról, hogy megalapozottan tudjak pontozni. Ám ez összességében egy nagy szellemi kaland volt, amit jórészt élvezettel csináltam végig. Az, hogy jelentősen át kellett szervezni a napjaimat, inkább másokat érintett hátrányosan: elsősorban a családomat, másodsorban a munkatársaimat. Egyedül miattuk van lelkiismeretfurdalásom, miközben persze azt is jó dolog megélni, amikor szükség esetén az ember mellé állnak. Mielőtt elkezdtem a munkát, megkérdeztem az egyik előző válogatót, Térey Jánost, hogy mire számíthatok. Lényegében az történt, amit ő elmondott, vagyis a munka nagysága nem volt meglepetés.

Mi az, ami a legnehezebbnek bizonyult? Mik voltak a holtpontok? Melyikőtök és miért mondta azt, hogy nem bírja tovább?

Tiborral nem mondtunk egymásnak ilyet. Érdekes, hogy milyen sokan kérdeztek a nehézségekről, implicit módon feltételezve, hogy a válogatói munkában van vala­milyen eredendő heroikusság. Nem állítom, hogy amikor befejeztük, nem éreztünk valami ilyesmit, de ez az érzés nagyon hasonló volt ahhoz, amit minden nagyobb munka végén átél az ember, legyen szó egy könyv megírásáról vagy épp egy kiállítás megrendezéséről. Elvállaltunk egy munkát, amit legjobb tudásunk szerint elvégeztünk – emiatt nem vagyunk sem hősök, sem áldozatok.

Melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatok?

A sok együtt töltött idő tette lehetővé Zalán Tiborral azt az összehangolódást, amit jó érzés volt megélni.

Hamar eljutottunk oda, hogy félszavakból is értettük egymást, aztán pedig már a szavakat sem kellett kimondani, anélkül is tudtuk, mire gondol egy-egy előadás kapcsán a másik. Volt néhány emlékezes egymásra nézésünk.

A Papageno oldalán blogot is vezettél, de egy ponton abbahagytad az írást. Miért?

Annak, hogy elkezdtem írni a blogot, az volt az egyetlen oka, hogy ezekkel az ajánlókkal kedvet csináljak olyan előadásokhoz, amelyeket érdemesnek gondoltam megnézni. Egyfajta adománynak is tekintettem, hogy látom az új előadások döntő többségét, és szerettem volna továbbadni ebből azoknak, akik nem juthatnak el minden előadásra.

Annak, hogy abbahagytam az írást, három oka is volt. Egyrészt már nehezen fért bele az időmbe. Másrészt annyi lelkesült visszajelzést kaptam az érintett színházaktól, hogy félni kezdtem tőle: az ajánlóimat a POSZT-válogatásom egyfajta előrejelzésének tekintik, természetesen jogosulatlanul. Harmadrészt hat-nyolc színházkritikus privát üzenetekben folyamatosan olyan megjegyzésekkel és javaslatokkal bombázott, amit egy idő után komoly nyűgnek éreztem. Egyszerűen nem volt olyan ambícióm, hogy a kritikusi diskurzus része legyek. Ezek a rövidke szövegek más műfaj szabályai szerint íródtak, más céllal.

Van-e olyan produkció, ami neked nagyon hiányzik a listáról?

Nem láttam toronymagasan kiemelkedő produkciót, de nyilvánvalóan több jó előadás volt ebben az egy évben, mint ami végül bekerülhetett. Van néhány, amelyért különösen fáj a szívem, de a választás miatt nincs rossz érzésem, mert nem kötöttünk kompromisszumot.

A szabályzat szerint a nagyszínházba és a kamaraszínházba kellett válogatnotok. De összeállítottatok egy listát az off-programba javasolt előadásokról és javasoltátok azt is, hogy a versenyprogramban legyen egy szobaszínházi, stúdiószínházi kategória. Hogy jutottatok erre a döntésre? Máshogy alakult volna a versenyprogram, ha nincs a fent említett megkötés (7 nagyszínházi, 7 kamaraelőadás)?

Igen. Korrektebbnek tartanám, ha külön kellene regisztrálni nagyszínpadi és kamaraelőadásokra, s az lenne az alap az egyes kategóriákban a kiválasztáshoz. Miután a regisztrált előadások többsége kamaraprodukció volt, abban a kategóriában sokkal nehezebb volt bekerülni.

A szobaszínházi vagy stúdiószínházi előadások egy olyan nagy nézőterű kamaraszínházban, mint a pécsi, nem játszhatóak, így ezeknek érdemes lenne megfontolni egy új kategória bevezetését – úgy tudom, ez hamarosan meg is történik.

Az off-részlegbe jellemzően olyan előadásokat javasoltunk, amelyek valami miatt nem voltak beilleszthetőek a versenyprogramba, de kvalitásuk okán fontosnak gondoltuk, hogy ezek is ott legyenek Pécsett.

 „Amiatt, hogy egy előre jól látható támadási felületet megszüntessünk, nem módosítottunk a végső listánkon” – mondtad annak kapcsán, hogy idén nincs független előadás a legjobb tizennégyben. Mire utaltál? Hogy látod, milyen szempontok mentén folyik a színházi közbeszéd? Milyen reakciókat kaptatok azóta, hogy kiderült a versenyprogram? És hogy érintenek téged a kritikák?

Valóban, mivel nem voltak kvótáink, akár az is megtörténhetett volna, hogy idén egyetlen úgynevezett független előadás sem jut el a POSZT-ra. De nem így lesz, hiszen a Sztalker Csoport Woyzeckje ugyanannyira független színház, mint például a tavaly bekerült, szintén kitűnő Forte Társulat. Hogyan érintenek a kritikák?

Nem tartanám rossznak, ha lennének érveket megfogalmazó kritikai észrevételek, mert az izgalmasabbá tenné a színházi disputát, de hozzám nem jutottak el ilyen visszajelzések.

Rengeteg pozitív reakciót kaptunk, amelyek jellemzően arról szólnak, hogy mennyire erős és autonóm a válogatásunk, de a dicséretek mögött legtöbbször felsejlik valamilyen személyes elkötelezettség, s a választásunkat ennek igazolásaként értelmezik, ami nem annyira jó érzés. Azokkal a kritikusokkal viszont egyáltalán nincs mit kezdeni, akik arra való hivatkozással vonják kétségbe a kompetenciánkat, hogy egyedül ők azok, akik a magyar színház ügyeiben az igazság birtokosai, magyarán mindenki más csakis inkompetens döntést hozhat. Harmadrészt, ezektől nem teljesen függetlenül, az előadások recepciójában időnként tetten érhető egy olyan ideológiai-politikai szempontrendszer, amely sajnálatos módon felülírja az esztétikai szempontokat – ezek képviselői a válogatáshoz is így viszonyulnak. A három közül egyik sem az a kritikai attitűd, ami szerintem üdvös lenne a magyar színház számára. Szerencsére nem csak ilyen van. Az, amit például a hazai színikritikusok doyenje, Nánay István képvisel, rendre autonóm és árnyalt reflexiókból szerveződő kritikai pozíció, de sokra tartom például Kovács Dezső esztétikai érvek mentén építkező előadáskritikáit is, s jónéhány nevet fel kellene még sorolnom, ha ez a beszélgetés erről szólna.

A Jelenkornak készültök megírni a válogatás tanulságait. Mégis kérdeznélek erről egy kicsit. Ugyanis azt nyilatkoztad, jó volt megtapasztalni, milyen sok fiatal, tehetséges rendező van: egy új generáció. Mi az, amit náluk tapasztaltál? Hogy látod az ő helyzetüket, lehetőségeiket és munkájukat? Voltak-e alkotók, akikbe „beleszerettél”, akiket felfedeztél a magad számára?

Számos jelentős művészeti projekttel és tehetséges alkotóval találkoztam.

Három olyan előadást is láttam, amely végül nem került be a POSZT-ra, de olyan koherens színpadi látványt teremtettek és működtettek az előadás elejétől a végéig, amely úgy tudott egy erős jelképrendszert játékba hozni, hogy az revelatív módon szervült a karakteres rendezői koncepcióval.

Székely Kriszta rendezésében egy Odüsszeia-átdolgozás a legendáriumaink olyan női aspektusú értelmezéseként került elénk a Katonában, amelynek erős és megkapóan szép alapja volt Balázs Juli díszlete. Gyergyószentmiklóson az Albu István rendezte Három nővér az elmúlás és elvágyódás egyetemes szimbólumait Márton Erika látványvilága révén elementáris erővel fogalmazta újra. De nagy élményem volt a Widder Kristóf rendezésében látott Örkény Stúdióbeli Üvegbúra-előadás is, amelynek Kálmán Eszter tervezte díszlete önmagában egy erős vizuális metafizika-értelmezés. Az új generációhoz tartozók munkái között feltétlenül meg kell említenem Hegymegi Máté rendezéseit (mindenekelőtt a Woyzecket a Szkénében és a Jeanne d’Arcot a Katona Kamrában), Sardar Tagirovsky Don Quijote-értelmezését Újvidéken és Idióta-rendezését Debrecenben, Tarnóczi Jakab kongeniális Schroffenstein család-rendezését az Ódry Színpadon és izgalmas Szentivánéji-értelmezését Nagyváradon, s végül, de nem utolsó sorban ifj. Vidnyánszky Attila munkáit, aki karakteres Woyzeck- és Liliomfi-rendezései mellett szerintem az elmúlt év legjobb férfi főszereplője volt A diktátor című előadásban, a Vígszínházban. Természetesen nemcsak fiatalok nyújtottak emlékezetes teljesítményt: Bagossy László rendezése az Örkényben, majd a Jurányiban, illetőleg Radu Afrim rendezése Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen számomra szintén katartikus élmény volt. De jelentős esztétikai hatást gyakorolt rám a Botos Éva által rendezett csRSnyés is az RS9-ben. Mindez természetesen áll a beválasztott tizennégy (és összesen négy tartalék) előadás mindegyikére is.

Mit viszel magaddal az elmúlt egy évből, mi adott felejthetetlen élményt számodra?

Alighanem később derül ki, hogy mi marad meg ebből a rengeteg élményből. Most úgy gondolom, hogy például néhány nagy színészi alakítás – például Fodor Tamás öregembere A székekből, Bogdán Zsolt kolozsvári Shylockja vagy Zsigmond Emőke Esthere az Üvegbúrából – biztosan megmarad. Ahogyan a székesfehérvári színház monumentális Tragédia-vállalkozása is. S persze mélyen belémívódtak a szakmai kicsinyes­ségeknek azok a megnyilvánulásai, amelyekkel civil nézőként nem kell szem­be­sül­nöm. De a legmegkapóbb élmény alighanem a művészi elhivatottságnak az a rengeteg megnyilvánulása, amely Révkomáromtól Szabadkáig, Szombathelytől Aradig számos színházi műhelyt éltet.

Megtapasztalni a hitet a művészet erejében: ez mindig jó élmény, s nekünk Zalán Tiborral az elmúlt egy évben ez sokszor megadatott.

Ahogyan most végiggondoltam, azt hiszem, ezt az élményt lenne leginkább jó valahogy olyan mélyen elraktározni, hogy sokáig kitartson.

Tóth Berta / Színház.org