BOHÓCOK ÉS BOLONDOK

A kultúra határain

A bolond a kultúrtörténet egyik legnagyobb titka. A ma többnyire bohóc néven ismert figurát mindenhol láthatjuk kártyalapoktól bábszínházon át a filmekig. Nem nehéz észrevenni, hiszen azt akarja, hogy észrevegyük. Zavart kelt. Idegesít. Akkor nevet, amikor nem kéne. Egyezményes tabuinkkal viccel: születéssel és halállal. Beleröhög a legszentebb misztériumokba. Beleröhög a birodalmak sorsát eldöntő tanácskozásokba, de ott ül a pokolba tartó vonaton is Svejk derűsen ártatlan, mégis mindentudó tekintetében. A szerelem és a világ varázsosságába vetett hit fanatikus bolondját látjuk Don Quijote-ban, a búsképű lovagban. A cirkuszi zenebohóc kezéből valahányszor kitépik hangszerét, ő újat húz elő. Ismétli a rítust, akár az évszakok, vagy az évköri ünnepek. Az ismétlődő nevetés jelzi elpusztíthatatlanságát.

A falu bolondját nem engedték a templomba. A bálba igen. Az udvari bolond helye viszont a trónteremben, a trónszék mellett volt. Makula a szakrális hatalom makulátlan ragyogásán. Miért nélkülözhetetlen még ma is ez a különös, bizarr maszkot, vagy sminket viselő alak? Miért szerepel álmainkban, miért öltjük föl olykor álarcát mi magunk is? Mi köze van Don Quijote-nak, Svejknek, vagy Hamletnek az antikvitás félállat-félember lényeihez, a természet elemi vitalitásával a kultúrába belépő határ-alakokhoz, szatírokhoz, nimfákhoz, kentaurokhoz, tündérekhez? Miért ébresztgetik egymást a legközönségesebb, altesti bohóctréfákkal a maszkos pásztorok a népi betlehemes játékokban? Miért nem lehet Vitéz Lászlót, Paprika Jancsit, vagy Bolond Istókot agyonütni?

Ne bolondozz! - szól az ősi intelem. Jelentése: ne lépj olyan területre, ahová nem nyertél beavatást. Az avatatlanok határátlépésének sorsa ugyanis nem a bolondság, hanem az őrület. A bolondság fölkentség. Rang, mit viselni kell. Jel, mit hordozni kell. Kereszt, mit vinni kell. Kövessük közös történetünk bolondjait, és hallgassuk meg tanításukat.