BARTUSZ-DOBOSI LÁSZLÓ: HORIZONT KÖTETBEMUTATÓ

Bartusz-Dobosi László tanár, író legújabb, immáron tízedik kötete, amely „HORIZONT” címre hallgat, esszéket, kritikákat, beszélgetéseket és tanulmányokat tartalmaz az elmúlt évek terméséből.

A testes, több mint kétszáz oldalas kötet négy nagy egységbe foglalja a negyedszáz írást. A szerző úgy válogatta témáit, hogy azok ugyan lokális szemszögből, de országos, sőt a teljes magyar kultúrtörténeti horizontra tekintenek, s fontos, mindenképpen felülvizsgálandó irodalomtörténeti folyamatokat elemeznek.

„AZ OLVASÁS RENESZÁNSZA” fejezet mindössze egyetlen, de jelen korunk egyik legsürgetőbb kérdésével, az új generációk olvasási szokásainak változásával és az ezekkel kapcsolatos kihívásokkal foglalkozó esszét tartalmaz. A kérdés aktualitása sürgető megoldásért kiált, s a szerző, mint gyakorló tanár, író és olvasó ember olyan nyelvezettel tárgyalja a témát, amely bizonyos értelemben már a megoldás új tendenciái felé irányíthatják figyelmünket. „Mára a klasszikus nagyregények »akciódús« sztorijai lassúnak számítanak, olykor újraolvasva már nekünk is, pedig mi azokon nőttünk fel. A gyermekeinkkel szembeni jelenkori kihívások már más üzemi hőfokot feltételeznek, más sebességet várnak el. Nem véletlen, hogy a fiatalok a megszokott formákat feszegetik. Színház, kávéház, könyvtár helyett inkább blogolnak, böngésznek, lájkolnak, posztolnak, kommentelnek, selfie-znek, tagelnek, szmájlikat küldenek, virtuális terekben, ún. chat szobákban ismerkednek, közösségi oldalakon szörfölnek, s mindent azonnal megosztanak. Az állandóság teljesen idegen világ a számukra. Az új világ »hagyomány« fogalmának a lényege, már ha van még ilyen, hogy nincs hagyomány, minden változik.” (Legere necesse est)

A „KÖZELÍTÉSEK” fejezet, a maga nyolc „kötetnyi” recenziójával, belülről kifele tágulva vizsgálja a pécsi, dunántúli, illetőleg a történelmi Magyarország kortárs szerzői életművének egy-egy szeletét. Ezt a dinamikát követve többek között olyan alkotók munkáival foglalkozik, mint Berda József, Bertók László, Halmai Tamás, Lázár Ervin, Szirtes Gábor vagy éppen a nemrégiben elhunyt Vasadi Péter.

„Kihaló félben van a tiszta irodalom. S bár talán soha annyi könyvkiadó, s pláne »író« nem volt még, mint manapság, mégis úgy érzem, »felvágatlan« könyveink száma egyre csak gyarapodik. Pályázatok, s kemény piaci viszonyok fogadják a felkészületlen alkotót, aki erre a területre téved, s a talpon maradás kényszere sokakat formabontó magatartásra, önnön stílusának megerőszakolására sarkall. Védett terület, rezervátum alig-alig akad az irodalom frontvonalán. Ezért örvendetes minden olyan próbálkozás, amely függetlenítve magát e fent vázolt viszonyoktól, a gyógyító lírára összpontosítva igyekszik az irodalmi mesevilág derűs és bizalomteli légkörét átörökíteni, megóvni.” (Halmai Tamás kötetéről)

A kötet talán legizgalmasabb és legszemélyesebb fejezete a „TALÁLKOZÁSOK”, amelyben a szerző a kortárs magyar irodalom hét meghatározó alkotójával beszélget, akik közül időközben már többen elhunytak (Kányádi Sándor, Agota Kristof, Takáts Gyula), így ezek a beszélgetések az irodalomtörténeti érdekességük, s az érintettekről kialakult kép árnyalása mellett egyben tisztelgésként is felfoghatóak.

A kötet munkamódszerének megfelelően, a szerző a további beszélgetéseken keresztül igyekszik a közel és távol határait átírva figyelni a Pécsről induló Kalász Mártonon keresztül mind a helyi, mind az országos irodalom meghatározó alakjaira, mint Méhes Károly, Mezey Katalin, illetve Vasy Géza.

„Fontos magának a magyarsága?

Igen, nagyon. Én magyar író vagyok.

Sokan azt mondják, hogy nem az, hiszen nem magyarul ír.

Tudom, kaptam érte kritikákat egykoron, de mostanra nagyjából elfogadták. Én akkor is magyar írónak tartottam magamat és most is. Hívogatnak a helyi irodalmi találkozókra, de nem megyek el, mert nem vagyok svájci író sem és francia sem. Én magyar író vagyok.” (Agota Kristof)

A Bertha Bulcsu-díjas író kötetének utolsó ciklusa a „TÁVLATOK” címet kapta. Ebben a szerző olyan tanulmányokat tesz egymás mellé, amelyek első pillantásra ugyan szerteágazó témákkal foglalkoznak, de ha jobban megfigyeljük őket, rájöhetünk, hogy ezek kivétel nélkül a magyar kultúrtörténet egy-egy olyan „bástyájának” különféle szempontok alapján való körüljárására vállalkoznak, amelyek lényegében kijelölik, kijelölhetik a pannóniai olvasó szemhatárait. A jezsuita rend, báró Eötvös József, gróf Széchenyi István és a magyar kultúra egyik fellegvára, Pécs adják ezeket a bástyákat.

„Nehéz dologra vállalkozik, aki Pécs irodalmi életét igyekszik röviden bemutatni, hiszen tanulmányának gyökereit egészen a Gellért-legenda mélységéig, távolságáig kell eresztenie. Sopianae – Quinqueecclesiae – Fünfkirchen – Pécs olyan egymásba és egymásra épülő rétegei nem pusztán történelmi, társadalmi, etnikai, hanem nyelvi és kultúrtörténeti folyamatoknak is, amelyek a mai várost kulturális sokszínűségre predesztinálják. Nevezték már Pécset a Balkán kapujának, a Mediterrán hangulatok városának, magyar Dubrovniknak, Európa Kulturális Fővárosának, s amint a fenti idézetben olvashatjuk, Magyar Athénnek is. Nem véletlenül. A Mecsek mediterrán hangulatú déli lejtőit már korán lakóhelyükül választották maguknak a múzsák, s ez a folyamat azóta sem szűnt meg.” (Magyar Athén)

Összességében megállapítható, hogy a tudományos konferenciákra, irodalmi folyóiratok megrendelésére készült alkotások alapos kutatások eredményei, amelyek a hagyománytisztelet momentumainak felmutatása mellett az új tendenciák sajátos útjaira is ráirányíthatják figyelmünket.